Ez jut eszembe, ha Dorogra gondolok

Hajdúdorogot nem a legegyszerűbb megközelíteni. Nem a legfejlettebb település a térségben, és nem szerepel túl gyakran a hírekben. Nincs minden sarkon gyorsétterem, nem vezet ide autópálya, nem járnak erre I nterCity vonatok és plaza sincs. Mégis úgy meggazdagodtam itt négy év alatt, hogy a nyereségem életem végéig kitart. Azt hiszem, nem török most hétpecsétes titkot azzal, ha elárulom: nem anyagi vagyonról van szó. A Szent Bazil Görög Katolikus Gimnázium egész más értékeket képvisel.

A középiskolai évek egyébként is meghatározóak a legtöbb embernek. Fontos, hogy kik vesznek körül, milyen példát látunk, és merre terelgetnek.

Nem szerettem a napirendet, hogy beosztották, mikor mit csináljak, a szilenciumról és a reggeli ébresztőről nem is beszélve. Szerettem a Ki mit tud?-okat, a virrasztásokat, a jól sikerült esti imákat és azt, hogy tagja voltam az egyetlen évfolyamnak, amelyik a Pócsi Mária oltalompalástja alatt érettségizhetett Hajdúdorogon. Szerettem, hogy elsősorban magamért dolgozhattam, és nem az iskola hírnevéért. Hogy észrevették, miben vagyok tehetséges, hogy figyeltek rám, és mindig volt kivel megbeszélni a bajaimat. Hogy a lelki dolgaink előbbre valóak lehettek minden másnál.

A vagyonnak, amit gyűjtöttem, legértékesebb kincsei azonban azok az emberek, akiket azóta is a barátaimnak tartok. Akikkel a hasonló gondolkodás, a közös értékrend és a dorogi gimi olvasztott össze.

Igyekszem a jóra – és mindig örömmel – emlékezni a magam négy évére, mert azzá tudott tenni, aki most vagyok. Magammal együtt pedig formálódni láttam azokat, akik időközben fontosak lettek az életemben, és tudtam, hogy képesek vagyunk megtartani egymást.

Idillikus és a legkevésbé sem érzelemmentes, amit most itt leírtam. Dorogon sem volt azért mindig minden rendben. Volt, hogy nem akartam, volt, hogy fájt, volt, hogy nehezemre esett túlélni egy egyszerű hétköznapot. De megtanultam azt, amit nem írnak a pszichológiai tanulmányok és az önismereti értekezések. Azt, hogy tudnom kell a Gondviselésre bízni az életemet; hogy bármi történik, higgyek benne: „A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.” /Iz 9,6/