A Biblia szerint Jézusnak a napkeleti bölcsek aranyat,
tömjént és mirhát ajándékoztak. Ezek a
szerek a korabeli orvoslás alapgyógyszerei voltak.
Az évezredek során a medicinában betöltött szerepük
változott ugyan, de a mai gyógykezelésben is
helyet kapnak.

Arany
Az arany porított formában már a Bibliában is említett
nyugtatószer. Mózes népe feszültségének oldására
használta: Amikor lejött a Sínai-hegyrôl, meglátta
az aranyborjút, amit népe imádott. „Azután
fogá a borjút, a melyet csináltak vala, tûzben
megégeté, és apróra töré, mígnem porrá lett, és a
vízbe hintvén, itatá azt az Izráel fiaival” (Exodus 32,
20 Károli Gáspár fordítása). Az ókori egyiptomiak
5000 évvel ezelôtt fogyasztottak aranyat mentális,
testi és spirituális tisztulás céljából. A híres kínai alkimista,
Ko Hung (281–361) aranyat tartalmazó
életelixírt készített. Kr. u. 60 körül Dioszkuridész
Materia Medicája (1) még nem említi az aranyat
gyógyszerként. A Salernóban, a XII. század során
keletkezett Circa instans (2, 3) már egy teljes fejezetben
elemzi az arany gyógyító hatását, például a
lepra megelôzésére. Azon asszonyok számára, akik
eszméletvesztésre hajlamosak voltak, aranyforgácsokat,
szarvas szegycsontjából készített port és
cukrot oldottak fel porecs (Borrego officinalis) levében.
Gyomorbántalom vagy melankólia (vagyis
az akkori nézôpont szerint a fekete epe túlsúlya), illetve
a lép betegsége esetén borban oldottak fel
aranyreszeléket, s ezt a beteggel megitatták. Kauterizáció
céljára a Circa instans hasznosnak tartotta az
arannyal bevont eszközöket. Paracelsus nyomán a
középkori Európában elterjedten használták az
aranyból készített italokat például végtagfájdalmak
kezelésére (4). Az aurum fulminans nevû port úgy
állították elô, hogy sósavat és borkôsavat vékony
aranylemezre öntöttek, majd a folyadékot papírra
locsolva „nemes tûzön” megszárították. Úgy tartották,
hogy a medicina megizzasztja a beteget, eltávolítja
a káros anyagokat, csökkenti a hányingert, gyógyítja
a himlôt és a kanyarót. Aranyból és antimonból
féreghajtó tinktúrát készítettek, de a nemesfém
szemcsepp formájában is használatos volt. A XIX.
században arany-tetrakloriddal szifiliszt, bôrbajokat,
scirrhosus tumorokat, arcon és méhnyakon létrejött
fekélyeket is kezeltek. Az ammónium-aurátot
lázban és „ideggyengeségben” alkalmazták. Hólyagos
bôrbetegségekben intracutan is adtak aranyat.
Az arany orvosi alkalmazását chrysotherapiának nevezték
el.
Robert Koch fedezte fel, hogy a Mycobacterium
tuberculosis arany jelenlétében nem életképes. Az
1900-as évek elejére az arany már csak a rheumatoid
arthritis kezelésében volt használatos, kezdetben a bôr
alá, az érintett ízületekhez aranylapocskákat ültettek
be. A parenteralis kezeléseket Forestier vezette be. Az
intravénás szer arany-tiomalát (myocrisin) és a per os
alkalmazható auranofin (lipofil tulajdonságú tioglukopiranóz-
tetraaceto-trietilfoszfin-aurát) azonban nem
elsô választású szer ma sem e betegség gyógyításában.
Az auranofin a WHO szerint bázisterápiaként adható.
Hatását feltehetôen úgy fejti ki, hogy immunszuppresszív
és antiinflammatorikus effektusú, a neutrophilek
és macrophagok phagocytafunkcióit gátolja. Az
arany, interleukin-12 gátlása révén a rheumatoid arthritisért
felelôs Th1 T-lymphocyták arányát csökkenti
(5, 6). Blokkolja a lipoxigenázt, a tireoreduxinreduktázt,
így az oxidatív stresszt. Az auranofin citotoxikus
és antitumor-aktivitású volt in vitro leukaemia-,
laphámsejt-, ovariumcarcinoma-sejtkultúrákban.
Egerekben in vivo vizsgálatok is folynak. Az
aranyvegyületek mellékhatása bôrviszketés, kiütés,
fémes szájíz, hasmenés, májkárosodás, vérzékenység,
izgágaság lehet. (A betegek 50%-a számol be ilyen
panaszról.) Ezenkívül ma már csak a fogászatban
használnak aranyat orvosi célra.
A ma paramedicinálisan alkalmazott, weben elérhetô
aranykolloidot (amelyet elôször Michael Faraday
állított elô elektrolízissel) többek között agyi
teljesítményfokozásra, iszákosság, szénhidrátfüggôség,
elhízás ellen fogyasztják, de ezen alkalmazások
tudományosan nem megalapozottak.
Tömjén
A tömjénfa hazája eredetileg Omán világörökségi
helyszíne, Dhofar tartomány. Ez a terület az ókor és
középkor kereskedelmének kiemelkedô helyszíne
volt. A Boswellia nemzetségbôl származó 13 fafaj
közül a leginkább a Boswellia sacrát tisztelték. A
négy-öt méteres fa kérgét megsértve, a belôle kicsurgó
és megszáradó nedvet nevezték tömjénnek
(olibanum). A kevésbé értékes fafajok Szomália,
Kelet-India erdeiben nônek. Az ókori Egyiptomban
Ámon-Ré napisten elôtt füstölôként volt szerepe.
Balzsamozáskor azt jelképezte, hogy az elhunyt lelke
a mennybe emelkedik. Hérodotosz görög utazó
számolt be róla, hogy a Krisztus elôtti V. században
a babiloni király, Nabukodonozor udvarába adóként
a leigázott népek évente 1000 talentum tömjént
(körülbelül 50 000 kg-ot) szállítottak. Ugyancsak
Hérodotosz szerint „Arábia az egyetlen ország,
mely tömjént, mirhát, kassziát és fahéjat is termel”.
A tömjént Asszíria, Görögország és Róma templomaiban
is elterjedten használták. A karavánút, amelyen
az értékes árut tevékkel szállították, a mai
Ománból Jemenen át húzódott, majd a Vörös-tenger
mentén tartott tovább észak felé. Az út mentén
a Boswellia számos fajával találkoztak, így a tömjénbôl
is többféle minôséget árultak a kereskedôk. Alexandriában
már az ókorban elterjedten hamisították.
A keresztény egyház a Kr. u. IV. században az
úrvacsorán kezdte bevezetni a tömjént, azt jelképezve,
hogy a hívek imái felszállnak Istenhez.
Medicinaként Hippokratész a Kr. e. V. században
már alkalmazta. Celsus sebkezelésre, vérzések elállítására,
a bürökmérgezés antidotumaként ajánlotta.
Dioszkuridész Materia Medica címû munkájában
égések, sebek kezelésére való hasznosságát említette.
A mester a tömjént póréhagyma levében oldotta,
s így orrvérzést gyógyított vele. Fülfájás esetén borban
oldva fülcseppként használták. Kenôcs formájában
az emlô gyulladásaira, szurokkal és ecettel keverve
aranyerek, szemölcsök kezelésére rendelték a
korabeli orvosok.
A Lorsch kolostorában összeállított orvosságoskönyv
(7) (Kr. u. 795) memória- és kedélyjavítónak,
gutaütésben és epilepsziában is javasolta alkalmazását.
Odo Magdunensis (XI. század) Macer
floridus mûvében (8) az
emlékezet javítását emelte
ki a tömjén kedvezô hatásai
közül. Az arab orvoslásban
légúti hurutokat,
melankóliát gyógyítottak
vele. Avicenna húgyúti
gyulladásokban találta hatékonynak.
A XVII. században
Culpeper, a londoni
East Enden praktizáló
belgyógyász gyomorfekélyt
kezelt tömjénnel. A
XVIII. század után már
csak gyomorfájdalmak és légzôszervi bajok (bronchitis,
laryngitis) kezelésére korlátozódott az
olibanum szerepe (9, 10).
A mai alternatív orvoslás is használja a tömjént
mint gyógyszert (11). Sikerült azonosítani az olibanum
hatóanyagait, az alfa- és béta-boswellinsavat,
valamint más pentaciklikus triterpénsavakat. Ezek a
gyulladásos kaszkád hatékony szabályozói, a lipoxigenáz,
ciklooxigenáz enzimek és a complementrendszeren
keresztül hatva a leukotriének bioszintézisének
gátlói. Gátolják ugyanakkor az antitestképzést
és a polimorfonukleáris sejtek migrációját.
Csökken a béta-glukoronidáz, egy lizoszomális enzim
aktivitása is (12–15).
A tömjénnek antibakteriális és közvetlen gombaölô
hatása is van. Állatkísérletes modellekben daganatsejteken
antiproliferatív és antiapoptotikus hatását figyelték
meg (melanoma, leukaemia, astrocytoma, hepatoma,
coloncarcinoma, fibrosarcoma sejtvonalain).
Ma a fejlôdô országokban elsôsorban krónikus
gyulladások kezelésére alkalmazzák, mint az asthma
bronchiale, Crohn-betegség, colitis ulcerosa, collagencolitis,
osteoarthritis. Tanulmányok zajlanak az
olibanum különbözô bôrproblémákban való felhasználhatóságáról
(16). Két esettanulmány is beszámolt
bronchopneumonia jó hatásfokal való kezelésérôl
tömjénbôl és mirhából készült köptetô segítségével
(17). Glioblastomás betegeken a tumor
körüli ödéma csökkenésérôl született publikáció. A
tömjén mellékhatásai enyhék, a betegek ritkán
hányingerrôl, savas felböfögésrôl, gyomorfájdalomról,
hasmenésrôl számoltak be.
Mirha
A szomáliai balzsamfa (Commiphora myrrha) mintegy
10 méter magas, törzse alacsony és vastag, színe
szürkéssárgás. A kéreg bemetszésébôl nyert szirupot,
száraz gyantát nevezzük mirhának. Számos vallási
kultuszban használták füstölôként, az ókori
Egyiptomban balzsamozókenet
része volt. A rómaiak
boroshordókat
fertôtlenítettek füstjével,
vagy a borhoz adták, s így
tartósították azt. A Krisztus
elôtti V. században sebek,
fekélyek, légúti betegségek
gyógyítására alkalmazták.
A Circa instans
írója meghûlés, köhögés
ellen használta pilula
formában. Asthma
bronchiale, alsó légúti hurut
esetén borban feloldva
ajánlották. Ugyancsak
borban felforralva gyomor-
bél bántalmak, hasmenés
ellen rendelte a középkor
orvosa. Alsó füstölést a szülés megindítására,
a placenta távozásának elôsegítésére használtak. Még
a XIX. században is alkalmasnak találták fehérfolyás,
gonorrhoea kezelésére. Culpeper, de még 1938-ban
írt könyvében Madaus (18) is számos gyulladás kezelésére
ajánlotta (gyomor-bél, légúti hurut, anyaméh-,
petefészek-, hólyag-, fogínygyulladás, amenorrhoea).
Modern közlemények nyolc rész gyantából, három
és fél rész illóolajból álló kivonatot használtak
fasciolasis és schistosomiasis, bilharzia, ascariasis,
heterophydiasis mellékhatásmentes gyógyítására
(19, 20). Rágcsálómodellen a mirha Ehrlich-sejtes
tumorokra citotoxikusnak bizonyult.
Hatóanyagai, a furanosesquiterpének antiszeptikus,
anesztetikus, antioxidáns hatásúak.
Történelmi szemszögbôl a napkeleti bölcsek
ajándéka nemcsak értékes és királyhoz méltó volt,
de olyan házipatikát is jelentett, amellyel a korabeli
orvosok a legtöbb betegséget kezelni próbálták. Bár
a medicinában betöltött szerepük az évezredek során
sokat változott, a mai orvosi gyakorlatban is helyet
kaphatnak (21, 22).
www.elitmed.hu